Sziasztok!
Eljött az idő, hogy én is csatlakozzam a blogolók táborához. Rengeteget böngészem a lakásfelújítók, -építők, -dekorálók, ésatöbbi tematikus blogjait, és ezúton is szeretném megköszönni így ismeretlenül is a rengeteg ötletet, inspirációt, amit Tőlük oroztam :)
Azt hiszem, úgy illendő, ha bemutatkozással kezdem a blogolást. Nem lesz rövid, mert ahhoz, hogy érthető legyen, miért is lógnak rostokban az idegeim a füleimből kifelé, az elejéről kezdem a dolgot :)
Nos, hárman vagyunk a történet szereplői. A Nagy Konok Férj, az Idegroncs Feleség, és a Rabszolgatartó, azaz A Ház, más nevén Vakondtúrás. Ja, tartozik hozzánk még egy junior Rabszolgatartó, A Kutya is :)
Hosszú, és kátyús utat tettünk meg addig a pontig, amíg kijelenthettük: van házunk. Vagy a háznak vagyunk mi.. ;) Az egész cirka másfél évvel ezelőtt kezdődött, mikor kutyasétáltatás közben rábukkantunk egy elhagyatott palotára az erdő szélén. Bár csak kívülről láttuk, beleszerelmesedtünk. Fogalmunk sem volt, kihez tartozik, de mivel kicsiny faluról beszélünk, nem volt túl időigényes kideríteni. Egy idős német bácsi volt a tulaj, aki pár év ittlét után elköltözött egy határszéli kis faluba. Természetesen semmi elérhetőséget nem hagyott itt, de hosszas kutatás után megkaptuk a címét, s levélben érdeklődtünk a ház "eladósága" felől. Bő egy hónap múlva a bácsi idecseppent - szerintem a felhők hátán jött -, és beengedett bennünket egy szemlére. Képzeljetek el egy romos, óriási, kicsit dohos, de élő, létező házat. Persze még jobban belezúgtunk. Nagyon jó áron jutottunk volna hozzá, ez fel is tűnt, ezért elkezdtem nyúzni a Férjet, hogy ugorjunk be a földhivatalba csekkolni, hogy nem jelzálogbuli-e az egész. Be is mentünk, nem volt jelzálog. Sokkal rosszabb dolog derült ki: a ház nem a nekünk azt eladni szándékozó öregúr tulajdonában volt. Azt hiszem, itt kellett volna feladni az egészet, de mivel mi nagyon is távol állunk a normálistól... A Nagy Pofáraesés után az ügyvédhez szaladgálás, és agyalás időszaka következett, s kiderült, hogy a bácsit réges rég, mikor egy testvérpártól megvásárolta a házat, kellemesen átejtették; ha akarta volna, sem írathatja a nevére a házat, a szerződés jogilag nulla szinten állt. Még most sem adtuk fel, (mondtam, hogy nem vagyunk épek) felkutattuk a régi eladókat, és új szerződést köttettünk közöttük, és a bácsink között. Ez azt eredményezte, hogy a földhivatal már rá tudta írni a bácsika nevére a házat, amit ekkor már csak - Stephen King után szabadon - Rose Red-nek becéztünk (tudjátok, a Ház, ami megbolondította az úrnőjét. Hehe). E tájban már mi is megkötöttünk egy előszerződést a kisöreggel, aki bejelentette, hogy egy hétre hazaugrik Németországba a rokonokhoz, és ha visszatért, nyélbe is üthetjük a biznict. Na, az ominózus egy hét hatodik napján egy telefon ébresztett egy kérdéssel: van-é nekünk közünk egy német úriemberhez itt és itt? Abban a pillanatban éreztem, hogy valami gyík lesz a dologban: a bácsinkat holtan találták hajnalban, a Ház címével a zsebében. Nem kívánom senkinek azt a sokkot: egyrészről nagyon megkedveltük a jóbolond, kutyabarát bácsit, hisz a sztori leírt része kb. egy évet ölelt fel, tehát az életünk része lett a kisöreg. Másrészről pedig ott döbbentem rá, hogy úszott az álomház...
Ezután tettem még egy gyenge próbálkozást az örökösök felkutatására, de be kellett látnom: az együttműködés reménytelen.
Annyi akadályba ütköztünk, és még egy hozzáértővel kártyavetést is csináltattam, hogy ugyan a "felsőbb erők" hogy vélekednek az ügyletről :) Az eredményt említenem sem kell, ugye?
Mikor nagyjából túltettem magam-magunk a sokkon, és én is kijelentettem: ezt a bulit feladom, keressünk másik házat, akkor hipp-hopp, megtalált bennünket a Vakondtúrás. Ez volt a bukta utáni második héten. Ezek után már tényleg hiszek a felsőbb erőkben.
A Vakondtúrás egy forgalmasnak nevezhető utcában bújt meg, és annyira jelentéktelen volt, hogy észre sem vettem, pedig idestova húsz éve élek itt a falucskában. Felhívtam a hirdetőt, aki készségesen jött is megmutatni a házikót. Őszinte leszek, nem volt olyan gyomorszorítóan fájdalmas szerelembe esés, mint az előző házzal, de megláttuk benne a fantáziát. Az sem volt utolsó szempont, hogy az egész 60 nm, ami a szűkös költségvetésünkhöz, és a majdani rezsifizetési képességeinkhez mérve egy nagyon előnyös tulajdonság. Az álomház saccra 140 nm alapterületű volt, és be kell valljam, már egy szoba kipofozására ingünk-gatyánk ment volna rá.
Tehát ott tartottam, hogy megnéztük. Furcsa volt, mert a ház még telistele volt bútorokkal, nem nagyon lehetett érezni a teret. Viszont szép, kis 1200 nm-es telek van hozzá, pár gyümölcsfa, és olyan hátsó kert, ahol mindig susog a szél. Imádom :) Lebeszéltük az eladóval, hogy megvesszük. Olyan jó érzés volt látni, ahogy leveszi az "Eladó" táblát :) Következő héten mehettünk is az ügyvédhez. Előző tapasztalatainkból kiindulva nem gondoltam, hogy egy lakásvásárlás ilyen simán is történhet. Fizettünk, megkaptuk a kulcsokat, és már garázdálkodhattunk is... volna, ha nem kellett volna két hetet várni, hogy a bútorok elkerüljenek a házból. De mikor kiürült, már nyugodtan megismerkedhettünk egymással, és minden arcpír nélkül ölelgethettem meg a 60 centi vastag vályogfalakat :)
Így kezdődött a kapcsolatunk Vakondtúrással, 2011 áprilisában, és azóta is bőszen alakítjuk egymást. Ezt az átalakulást kísérhetitek figyelemmel a naplóban. Remélem, nem csak nekünk lesz élvezetes :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése